Részlet a diploma dolgozatból:

?? A képeimmel magamat fejezem ki. A való világban is barátaim, barátnőim, ismerőseim a legkülönbözőbb típusú, érdeklődésű emberek, akik széles spektrumból kerülnek ki. Festményeim ehhez hasonlóan többféle emberrel kommunikálnak, többféle beállítottságú, különböző módon szocializálódott embert próbálnak megszólítani, a különféle technikák és stílusok vegyítésével, a gesztusfestészettől a figurális festészetig, mindez én vagyok.

Állítólag az embereket az első 7 másodperc alatt ítéljük meg. Ennyi idő alatt döntjük el, hogy szimpatikusak-e vagy sem, akár attól is függetlenül, hogy beszélnek-e vagy sem. Az ?első látás? effektusa a képekre is igaz, ráadásul ma egy kiállításon sokszor egy-egy kép nem is kap több figyelmet néhány másodpercnél. Ez a művészetre is hatással van, egyre harsányabb, sokkolóbb, megdöbbentőbb és szokatlanabb alkotásokat és témákat is láthatunk a művészettörténet folyamán. Ez a sokk lehet negatív vagy pozitív. De természetesen az első benyomáson túl hosszú távon is kell tudnia ?működnie? egy képnek. Egy irodában, vagy otthon kiállított kép, amit nap, mint nap látunk másképp is kell, hogy szóljon. Mélyebben beépülhetnek a szemlélő tudatalattijába, pozitív ? negatív hatással lehetnek környezetükre, vagy a környezetükben élő emberekre…

Gyerekkorom egy részét a Dunakanyarban töltöttem, ami nyugodt környezetet jelentett számomra. Középiskolai éveimtől viszont zsúfolt belvárosi életet kezdtem élni. Ez eleinte tetszetős volt, de később átfordult és tömegundorom lett. Most szinte menekülök a zsúfolt helyekről. Az emberek nagy létszámba csoportosulása egyes embereknél stresszt vált ki. Például nálam is. Nálam ez egyfajta pánikbetegségben, pánikrohamokban jött elő. A tömegközlekedési eszközökön, tömött utcákban, vagy vásárláskor. A nyugodt környezetet így festményeimben próbálom megteremteni, ezeket a pillanatokat örökítem meg. A zsúfoltsággal és annak következményeivel kapcsolatban olvastam néhány állatkísérletről. Ez azért is érdekes, mert sok a hasonlóság az emberek és az állatok társas viselkedési szokásaiban. A stressz többek között a nagy zsúfoltság eredményeképpen is születhet. Ezáltal kiszámíthatatlan folyamatok következhetnek be. Például az ?50-es években egy amerikai patkány farmon végeztek érdekes kísérletet[1]. Több éven át figyeltek meg patkánykolóniákat. Itt az volt az érdekesség, hogy ahogyan szaporodott a patkánykolónia, az teljesen betöltötte a kísérleti helyiséget, a patkányoknak nem adtak további szobákat. Az újabb és újabb generációk ezért egyre inkább összezsúfolódtak. Ez a zsúfoltság számukra is elviselhetetlen volt. Csak néhány domináns egyed őrizte meg a fajukra jellemző viselkedési normákat. A többiek ?kiborultak?. A zsúfoltság a társas együttélés fontos funkcióit zavarja meg, ami a rend felbomlásához és végül az állomány rohamos csökkenéséhez vezet. A ?kiborulás? például megzavarta a patkányok nemi szokásait; járványszerűen elharapózott a gátlástalan, túlfokozott szexualitás és a szadizmus. Csaknem teljesen megszűnt a fiatalokról való gondoskodás. A hímek közösségi magatartása teljesen elfajult; elterjedt a farokleharapás szokása. Ingataggá vált a csoporton belüli rangsor: az állatok, hacsak erősebb egyeddel nem kerültek szembe megsértették a területi tabukat. Calhoun ezen kísérleteiből egyértelműen kiderül, hogy még a patkány sem bírja elviselni a rendezetlenséget, és akárcsak az embereknek neki is szüksége van arra, hogy ideje egy részét magányosan töltse. A képeim a stresszmentes, magányos pillanatokat örökítik meg. Most ezeket a szituációkat keresem, és festem meg, melyek nyugalmat biztosítanak számomra. Erre példa a Műjég IV. c. képem, ami egy személytelen ember magányát mutatja a jégen, azaz a világban. Egy olyan embert, aki bár magányos, de mégis boldog, kiegyensúlyozott, jól érzi magát. Pont úgy, ahogy a jégen egyensúlyozik. Ez az ember én is lehetnék, de a néző is, aki beleképzeli magát a helyébe. Rajta kívül a képen több másik ?arc nélküli? szereplő is található. Az, hogy ki kivel azonosul embertípustól is függ. Melyik ő? A központi magányos figura, avagy a háttérben bolyongó magányos vagy társas emberek egyike. Próbálom az alakok változatosságával az emberek különböző ?testtípusait? is láttatni, amivel még könnyebben azonosulhatnak. Van például terhes nő, öregember, anya gyermekkel, molett és vékony emberek?stb.

Ezeket az embertípusokat a kollázsból elsajátított módszerrel helyezem rá a képre. Korábbi tanulmányaimban előszeretettel használtam a kollázs technikáját. Ezek készítésénél minden darabnak meg kellett találnom, ki kellett jelölnöm a ?megfelelő helyet?. Jelenlegi festményeim esetében is hasonló a helyzet: a különböző gesztusoknak, ill. az erre kerülő figuráknak kell megtalálni a ?helyes? pozíciót. A ?megfelelő helyek? kijelölése személyes és egzisztenciális dolog. Ezért képeimen az emberek nem zsúfolt elrendeződésben jelennek meg.

Juan Genoves spanyol festő festményein szintén kis embercsoportok láthatóak. Nála azonban ezek a csoportok túlzsúfoltak. Nem nyugalmat sugároz, hanem dinamikus, pezsgő életet. Ezt színeivel éri el, amelyek nagyon intenzívek és vibrálóak, mint egy vidámpark, vagy vásár. Azokon a festményein viszont, ahol kevesebb színt használ, és még geometriai alakzatba is zárja a tömeget, egy stresszes állapotot közvetít a néző felé.

Az embercsoportok és figurák elhelyezése mellett a nekik teret adó háttér is fontos. A konkrét helyszín kiválasztása általában nem tudatos. Olyan helyek, ahol jól érzem magam, mint pl. egy befagyott tó, egy korcsolyapálya vagy egy tengerpart. Ezeken a helyeken lehetek egyedül, vagy társaságban is, ha éppen arra vágyom, ez csak tőlem függ! Az, hogy ezek a festmények mind valamilyen sport, szabadidő tevékenységet ábrázolnak véletlenszerű dolog. Ez lehet a tudatalattim. A sportot az élethez gyakran szokták hasonlítani: megjelenik benne a küzdelem, szenvedés, öröm, siker?stb. A Hobo Blues Band egyik dalában ez így szól:

??

A Csavargók Királya
Hívott vacsorára,
Aztán levitt az utcára,
Ahol az élet épp olyan, mint egy korcsolyapálya,
Hippik, feministák, kokósok,
Spiclik, transzvesztiták, homokosok,
Punkok, anarchisták,
Használt nők és eszmék vására.

??
(Hobo Blues Band: A Blues nyomában)

A sport és egyéb szabadidő tevékenységről szóló témákról eleinte vázlatok születnek. Később a helyszínre többször is kimegyek és több száz fotót, videót készítek, melyek segítenek visszaidézni egy-egy hangulatot.

A hangulat visszaadása a megfelelő színek, gesztusok, és figuracsoportok elhelyezésével történik. A festmények több rétegből állnak össze. Két fő része az előtér és a háttér, de sokszor ezeken a rétegeken belül is keveredik a figuralitás és nonfigurativitás. Egyik képemnél a háttér alakul ki gesztusokból, melyre figurális részletek kerülnek az előtérben, másik képnél a konkrét előtérre gesztusok kerülnek rá, összefonva az előteret és hátteret, több nézőpontot teremtve akár egy képen belül is. A különböző rétegek egy képen belül is összekeveredhetnek.

A nézőpont kiválasztása a képeimen a klasszikus tájképfestészet hagyományaira emlékeztet.  A németalföldi Joachim Patinier (1485k ? 1524), akit általában a festészeten belül ennek a műfajnak az első mesterének szoktak tekinteni, számos technikát alkalmazott a nagyobb léptékű terek bemutatására. Ameddig a városi terek ábrázolására a reneszánsz óta ismert rövidülés jól alkalmazható volt, addig a természeti tájak távolságainak bemutatásához ő ?találta fel?, hogy a távolság és térbeli mélység érzékeltetésére a színek megfelelő alkalmazása az egyik legmegfelelőbb módszer. A kép előtereiben általában földbarnát használt, középen zöldet, a háttér pedig világoskék. Így jut el a sötétből a világosság, a fény felé.

Az idősebb Pieter Breughel (1525k ? 1569) hasonló színsémát alkalmazott, és ezen túl a nézőpont megtalálása is hasonló volt Patinieréhez: a széles, nagyméretű tájak magasan a szemhatár felett, egy hegyről, vagy egy meghatározhatatlan magassági pontból tárulnak elénk. Így a képeken sokkal kevesebb ég és sokkal több földfelszín látszik, ?tartalmasabb? képeket kapunk. A középkorban a művészi koncepción felül a magaslati nézőpontnak praktikus okai is voltak: a kép egyfajta térképként is szolgált a kereskedők számára. Számomra a festményeim egyfajta iránytűként segítenek a tájékozódásban, de nem fizikai, hanem szellemi értelemben. Egy-egy kép a társadalom, az erkölcs, a művészet és az önmegismerés különböző kérdéseiben segít nekem eligazodni. Ahogyan korábban megfogalmaztam jelen esetben a zsúfoltságból fakadó stressz kérdésére próbálok választ találni.

Joachim Patinier-vel, vagy az idősebb Pieter Breughel festészetével szemben nálam elsősorban a figurák pozíciója, mérete ill. a rövidülés és perspektivitás jellegzetes szabályai segítenek a szemnek a tájékozódásban, a hagyományos színkódolás itt nem érvényesül. Ami azonban közös, és ez a lényegi üzenete ezeknek a festményeimnek: az ember nem mint a természet ura kerül bemutatásra, hanem az ember csak a természet egy része.

Képeimmel így próbálok eljutni a sötétségből a fény, a világosság felé.

??

Tahitótfalu, 2008. május 02.                                                                                   Podmaniczky Ágnes

[1] John Calhoun kísérletei ? Edward T.Hall: Rejtett Dimenziók c. könyvében