VILTIN GALÉRIA

ÁTLÖVÉS 

A Puskás Ferenc hagyaték, kortárs művészek reflexióival

részlet az invitációból:

“…

A VILTIN Galéria ezen rendhagyó nyári kiállításán bemutatja a PUSKÁS Ferenc hagyaték legjelentősebb, és Puskás személyéhez leginkább köthető tárgyait. Hét képzőművész bevonásával hidat épít a kortárs művészet és e halhatatlan emberi -és sportteljesítmény között.

A képzőművészeti tevékenység sok mindenben hasonlít a futballhoz. Először is játék, amely szenvedéllyé is válhat, főleg ha a profi művészetről beszélünk. Márpedig Puskás Ferenccel csakis a magyar kortárs művészet válogatottan jó képviselői állíthatók egy pályára. A VILTIN Galéria ezen kiállításán szereplő művészek azon túl, hogy saját területükön kétségtelen eredményeket produkáltak, a labdarúgás iránt is magas szintű érzékenységet mutatnak. Közülük vannak, akik heti rendszeres testmozgásuknak választották a futballt, amely olykor jóval több is lehet, mint pusztán sport; vagy közvetlenül a művészetük tárgyaként, inspirációként használják azt. A kortárs képzőművészeti szintéren szereplő Puskás Ferenc egy, ez idáig még nem tárgyalt kontextust mutat be: Egy kimagasló sportteljesítmény eszmeiségével és elkötelezettségével nem csak a maga területén produkálhat követőket, hanem a társadalom, kultúra más szegmenséből is, így a képzőművészet területéről is, ezzel jelezve kultúránk egységének jelentőségét…

A PUSKÁS Ferenc hagyaték egy, a művészeti és sporttörténeti szempontokat is figyelembe vevő válogatás után kerül bemutatásra, így minden kiállított tárgy különös jelentősséggel bírt a kíváló sportoló életében és a művész szemével is érdekes, amelyre reflektálhat, és valami folytatólagosat hozhat létre. Így történt ez Tibor Zsolt esetében is, akinek volt alkalma személyesen találkozni Puskással és legendás játékostársával, Alfredo Di Stefano- val. E találkozás emléke közvetlenül felfedezhető Tibor Zsolt legújabb installációjában és rajzaiban. Tibor munkái papír vagy vászon alapúak, de gyakran készít falrajzokat, installációkat. Művei körbejárják a rajz mint médium új viszonyulási pontjait a kortárs képzőművészethez.

Tibor Zsolt a cselekvő, aktív embert vizsgálja. Művei alapját a szeriális, naplószerű, automatikus rajzolás adja. Használ ceruzát és grafitot, de nem a megszokott módon. Munkáiban gyakran látunk stencil és sablon nyomokat, de nem azt ábrázolják, amire készültek.

Bakos Gábor, a Personal Press Project felelősének művei alakított festővászonból készült pszeudó futball labdák, melyek első ránézésre megdöbbentő hasonlóságot mutatnak másolatuk tárgyával, viszont funkcionálisan hasznavehetetlenek. Ellenben mint műtárgy, jól szervesülnek a művészettörténeti előképek sorába és jelen kiállításunk terébe. Kiegészülnek a focimeccsek állandósult és fontos kellékével, a zászlóval.

Az összképet jól árnyalja a küzdőteret és sportpályákat gyakran művei tárgyának választó festő, Podmaniczky Ágnes. Ereje abban rejlik, hogy egyéni vizuális eszköztárával és puszta érzékenységével megidézi számunkra a nyári tengerpart vagy egy futballstadion jellegzetes hangulatát.

Nemere Réka szereti minél nyitottabban kezelni a művészi kiindulást és lehetőséget biztosítani a körülmények hatásának. Legújabb festményei témáját focipályák adják. Ezek mint ?körülmények? egy besztercebányai művésztelepet övezve váltak festészetének tárgyává, és évekig meg is határozták azt.

Visszafogottságukkal és tiszta küzdőteret idéző formavilágával szinte emléket állít Puskás személyének, nagyságának Erdélyi Gábor, aki olyan korai műveiből válogat, amelyek régen voltak bemutatva hazánkban. Erdélyi időtlen, tárgynélküli világa alkalmat ad a csöndes tisztelgésre.

Bartalus Sándor szobrászati jelenléte a humor művészi eszközét is használva, a foci legjátékosabb oldalát ragadja meg a rá és Puskásra is egyaránt jellemző tiszta könnyedséggel. Bartalus a hazai művészetben gyakran jelenlévő iróniával és posztkonceptuális művészeti eszközökkel juttatja el a nézőkhöz summás, filozófikus üzeneteit.

Baditz Gyula kifejezetten erre a kiállításra készült kisplasztikája eltér az ?alkimista? kísérletező művész korábbi műveire jellemző titkos mechanizmustól. Most bátran megragadja a futball könnyed játékos oldalát, megőrizve a szobrászatára jellemző szellemi mélységet.

A kiállított művek összessége mementóként emlékeztet az Aranycsapat és Puskás Ferenc kimagasló emberi -és sportteljesítményére.

A művészet a küzdelmek legnemesebbike. A művész minden egyes mozzanata előtt megküzdi  a maga kicsiny csatáját és csak utána hoz döntést. A mű, mint ezen döntések sora, meghatározza a művész egész énjét és lenyomatául szolgál annak.

…”

2009 július, iski Kocsis Tibor a VILTIN Galériában az Átlövés c. kiállításról (hrglobe.hu)

*

A Feszítsd ki! c. kiállítás a VILTIN Galéria második bemutatkozó kiállítása volt 2008 telén.

Részlet az ismertetőből:

“…

A VILTIN Galéria első két kiállításán résztvevő művészek munkái tükrözik a galéria művészeti, stiláris arculatát. Míg az előző kiállításunkon a belső képekre, az egyénre figyelő műveket láttunk, jelen tárlatunk az egyénből kiinduló, majd a közösségi viszonyokba konformizálódott embert keresi, így tematikusan a képzőművészet egy eltérő nyelvén szólal meg. Megjelenésében egy színes, egymásra reflektáló összképet láthatunk.
Feszültségeket generál, feszíti a képzőművészet belső viszonyait, de mindezen túl, elsősorban a jól ismert, klasszikus olaj/vászon technika elevenedik meg a szemünk előtt…

A feszítsd ki! című kiállításunkon szereplő művészek többségétől a klasszikus technikai előkészület sem áll távol. Vannak mások, akik ettől eltérő módon érik el a fehér vagy natúr vászon keretre feszítését. A Personal Press Project felelőse, Bakos Gábor pedig formázott gömböt, labdát vagy homokzsákot készít a fehérre alapozott festővászonból és a hasznavehetetlen játék, életmentő eszköz – amely valószínűleg néhány erőteljesebb dobástól szétesne – műtárggyá lép elő és elkezdi másik életét. A kiállításon megjelenő átszellemült tárgy szimbolikus mentési akcióját látjuk, melyben a mű a globális felmelegedés valós rémképétől menti meg hegemón társadalmunkat. A galéria felé is védelmet biztosító műalkotások létükkel éltetik a művészetet. Olyannyira hasonlítanak arra, amik éppen nem tudnak lenni, hogy a megtévesztés tökéletesen működik.
Az illúzió, miszerint nem minden az, aminek látszik, csak folytatódik Surányi Miklós fotóit látva, aki Barakonyi Szabolcsal egyetemben kakukktojásként -már ha egyáltalán azok – vesznek részt a kiállításon. Surányi játékai – műveinek tárgyai – olyan hallgatagon állnak kamerája előtt, mint a játszótér homokjában felejtett gyermekjátékok. Egy pillanatra megtorpanunk és elbizonytalanodva nézzük, hogy valóban az e, amit látunk vagy a német kortárs művészetből ismert Thomas Demand makett jelenségével állunk szemben? Nem, Surányi látásmódja a fotográfiában olyan gyakran emlegetett, de annál nehezebben megvalósítható időmegragadásról szól, az idő valós lényegének felmutatásáról, a kauzalitásról.
Barakonyi Szabolcs időről alkotott képe, társadalmi, történelmi, fiataljai egy már nem létező kor nyomán járnak, de egy igen is valós változatlan térben mozognak. A lefüggönyözött Tbányai múlt számukra érdektelen, nem is hiszik el, hogy úgy volt, ahogy szüleik mesélik. A jelenben mozognak, ?gondtalanságuk” vágyakozást kelt egy édeni, a miénknél idillibb világba. Barakonyi ideje az emberé, akár jelen van a fotóin, akár nincs.
Szabó Klára Petra kisméretű, fotóalapú akvarelljei részletgazdagságuk miatt intim közelséget követelnek. Közel kerülve késztetést érzünk arra, hogy beszédbe elegyedjünk tiszta, vidám és őszinte fiataljaival. Neki el is hisszük, hogy ez már nem illúzió, és jóleső megnyugvással nyugtázzuk, hogy nincs minden veszve. Szabó Klára Petra készsége ezen őszinteség megragadására önmaga fiatalságában, nyitottságában rejlik.
A szintén a fiatal generációhoz tartozó Podmaniczky Ágnes művészete ízig-vérig festészet, képei nem akarnak mások lenni, mint amik, festmények. Az olykor absztrakt környezetbe ágyazott nagyvonalúan odavetett figurák átstrukturálják a kép egészét, egy feszített, zavarba ejtő jelrendszert hoznak létre a figurális és nonfigurális festészet sarokpontjai között. A stilárisan lebegtető, de inkább az újfigurális festészetbe futó Podmaniczky alakjai stabilak, mondhatni rendezik a teret. Nem úgy, mint Varga Rita Opheliája, aki gyötrelmei közepette úgy dönt, hogy vízbe veti magát és lebeg kettős világunk határán. Varga festészete a szín és a téma generálta feszültségre épít, a színek jelentését a konceptualitásba ágyazva, ironikusan használja. Nem tudjuk, hogy mi is történik valójában nőalakjával. A művész mentőövet dobva neki, megpróbálja tragikus kimenetelű sorsát megváltoztatni.
Koncz András gyakran posztmodern idézeteket használó festészetére szintén az ironikus konceptualizmus jellemző. Koncz művészeti múltja sokrétű, 1976-1980 között a Rózsa-presszó köréhez tartozó képzőművész a jelen kiállításon is megidézi a magyar művészet szempontjából is oly termékeny időszakot egy szintetizáló műve segítségével. A múltidézésen túl megjelenik Koncz András új festészete is, amely a kilencvenes évek végétől datálódik. Ez a vizuális nyelv a tematikus feszültséget a vonalas rajz, a festői felület, a szabdalt képsíkok és a színes mustra összjátékával hangsúlyozva éri el.
Soós Nóra térszerkesztése hasonlóságot mutat Koncz korábbi műveihez, viszont témája a hétköznapokból táplálkozik. Soós ereje a közvetlen környezetéből vett témák őszinte festészeti adaptációjában rejlik. A kifogástalan rajzi és kolorikus érzék a művészet szintjére emeli az olykor banális történeteket. Képi feszültségüket épp e kettősségnek köszönhetően érik el.
Korodi János művészete a manapság oly nagy figyelemnek örvendő Lipcsei Iskola egyik oldalához húz, de erőteljes beágyazottsága a XX. század első felének magyar festészetbe vitathatatlan. Korodi az a festő, aki a maga primőr expresszív ereje miatt újra elénk tárja a színeket és a festék anyagának valódi voltát. Anyaghasználata túlmutat az önmagáért, csak a festékért dolgozó informel és monokróm festészeti nyelven. Korodi János sajátos képi térszerkesztése és fénymegjelenítése, emblematizálják művészetét.

…”