2008 októberében a Premier Magazin címlapján szerepeltem.

Részlet a cikkből:

“…

Szerényi Gábor: IHLETBŐL HOZAMOT!

2008 október-november Premier Magazin

Kellér Andor jut eszembe Podmaniczky Ágnes képeit nézve. Zseniálisan szófukar. A lehető legkevesebbel a legtöbbet adja. De sőt: még olyat is, ami a tényeken – valóságon – túl van.

Olyan mindegy, hová megyünk! Fo­cipálya, jégpálya – mindnek hasonló kietlen bája. Nagy, tágas tereket érzé­keltet festményein, néhány robbané­konyan feszülő. Széles, indulatos ecsetvonással, s a megidézett terüle­ten pici, arctalan emberkék nyüzsög­nek.

Tömegben, magányban.

(De jól ismerjük ezt! A társas egye­düllét szorongását, a sokaságban lé­vőnek rejtegetett elvágyódását… ho­vá is?)

Ha nincs is irányítószáma, pontos helymeghatározása, hogy hol találha­tó az a világ, ami felé kívánkozik a min­dennapi realitásokban elgyötrött szív, legalább önnön környezetéről készít­sen jelentéseket. (S azzal mintha már megmenekülésének készítene rejtek­utat.)

Podmaniczky Ágnes tűpontos mély­lélektani helyszínrajzokat rögzít. Egy­szerre realista – itt-ott szinte a fények ízét is érzékelteti, láttató erővel ra­gadja meg, és mutatja fel a közömbös. hideg, fölényes valóság nyugtalanító evidenciáit, s ugyanakkor absztrak­ciókat generál ugyanazokból a valóság-darabokból, -részletekből. Nem kitalál! Sokkal gyötrelmesebb mentá­lis, pszichikai búvárlat eredménye, ahogy a realitásokból kiérleli a ben­nük eleve meglövő misztikus. mítikus tartalmakat, mélyrétegeket.

A kiérlelés – vagy mondjuk inkább kidédelgetés – belső elszántság, pre­cíziós, elmélyült lelki folyamatok. ön­magába figyelő munka eredménye le­het. Amiből azután – néha ez a legnehezebb! – ki kell törni, az ihletből pe­dig: ?realizálni a hozamot!” (Micsoda kizsákmányolás! A művész egyszerre szenvedője és jutalmazottja a szelle­mi, lelki tőke forgatásának. Mi nézők pedig: a haszonlesők – mecénások, gyűjtők, potya közönség…)

A Képzőművészeti Egyetemen mestere Halász András volt, hogy konkrétan arra biztatta, rengeteg fes­tékkel, áradóan, legnagyobb ecsetek­kel támadjon (?ne is ecsettel, öntsd rá!”) a lehető legnagyobb felületre, és tomboljon vehemens vonásokkal, szenvedélyes gesztusokkal.

Jó instrukció. Sturm und Drang. (A XVIII. századi német irodalmi felvilá­gosodás jelszava – pestiesen szólva – stimmelt. ?Vihar és vágy.” Egyszerre az önanalízis gyógyító segítője, és ugyanakkor művészetgeneráló elv. Csupa hasznos gyakorlatiasság!)

A robbanásból az okosan használt fék működést képez.

Podmaniczky Ágnes – friss diplomás – már mesterien manőverez. A feszítő indulatokat példás arányér­zékkel fogja munkába. (Ámulatos, ahogy bizonyos felületrészeket ?ki­hagy” a horror vacui nem riasztja, az ?üres térben” ott dereng, lüktet a kép egészének feszültsége!)

Ugyanazt végzi, amit gyerekkorában elkezdett. (Mindent összefestett – szü­lők öröme! -, aztán a formatervezés ér­dekelte, de végül ? ?eleve elrendelés!” – festő lett. Báró Podmaniczky Frigyes testvérének dédunokája. s a genetikus indíttatás tán még döntőbb mozzana­ta: az egyik nagymama biztatása a kép­zőművészet felé, őt történetesen Szinyei Merse Piroskának hívják…)

?Rengeteget dolgozom, enni, inni is elfelejtek.”

És olyan, mint a zseblámpa. (Weöres Sanyi bácsi hasonlata.) Vagyis: nincs ihlet-várás. ?Bekapcso­lom magam: dolgozom. Kikapcsolom magam: nem dolgozom.”

Nyugi! Azért nem olyan, mint a rub­rikákat szorgalmasan töltögető hiva­talnok. Vázlatolgat – leginkább fotók­kal, de kollázsokkal is -, aztán ?meg­fog egy forma, s azt rádobom ecsettel, de nincs kész előre fejben, figyelni kell azt is, hogy a kép mit sugall.”

És a színek? (Vannak, ugye, színel­méletek.)

(?Ösztönös, spontán.”)

Mi lesz azzal, ami nem olyan lesz, mint várta?

Régen dühből kidobta. Ma már – az impulzív, nyugvópontot nem ismerő Podmaniczky Ágnes ? megfontoltabb. Félreteszi. Vár. (Az idő érlel!)

…”